Kinks: Celluloid Heroes
Ray Davis gyengéd szeretettel énekel a mozi hőseiről, akiknek csillaga a Hollywood Boulevard járdáját díszíti. Mindazokról, akik megszenvedtek és megküzdöttek a hírnévért – beleértve azokat is, akik ott vannak ugyan, de alig-alig hallottunk róluk, ha egyáltalán. Négy korszakos sztárt említ név szerint, Greta Garbót, Rudolf Valentinót, Lugosi Bélát és Bette Davist. Különösen Garbo áll közel a szívéhez, figyelmeztet is, nehogy rálépjünk, mert oly gyönge és törékeny – ezért is próbált annyira kemény lenni, míg végül hátat fordított a csillogásnak, és kiszállt. Lugosival másért kell óvatosnak lenni: ha rálépünk, könnyen belénk talál harapni…
A Celluloid Heroes a Kinks 1972-es dupla albuma, az Eveybody’s in Showbiz élő felvételeket tartalmazó korongján jelent meg. Az album címét ebből a számból emelték ki. Hódolat a szórakoztatóipar nagyjai előtt, s egyben józan figyelmeztetés: „Legyetek mindig résen / mert siker és bukás kéz a kézben jár a Hollywood Boulevard-on.”
Egy évvel később, 1973-ban Rick Springfield Comic Book Heroes című albumán folytatta a Celluloid Heroes témáját: Born Out of Time című dalában szomorkodott, hogy túl későn születvén csak a moziban és szobája falán láthatta a leggyönyörűbb nőket, Sophia Lorent, Brigitte Bardot-t, Jean Harlowe-t, Marilyn Monroe-t és Marlene Dietrichet, személyes találkozásra esélye sem lehetett – ehhez Clark Gable-nek kellett volna születnie…
Joan Jett 1990-es feldolgozásalbumán (Hit List) reprodukálta a Cellulloid Heroest, klipjét nézve folytathatjuk a Kinks-videónál elkezdett játékot: ki ismer fel több színészarcot?
Katie Melua: Mary Pickford (Used To Eat Roses)
„Mary Pickford a szépsége megőrzése érdekében valóban ette a rózsákat. Egy rózsaevő némafilmsztárt pedig vétek lett volna nem megénekelni” – nyilatkozta a Narancsnak a Veszprémben szerepelt Katie Melua (a teljes interjút lásd itt ). A dalt a producere írta számára Hollywood egyik első női sztárjának különc szokásáról. De Mary Pickford nincs egyedül: ott áll mellette a szívdöglesztő Douglas Fairbanks a ceruzabajuszával, a mulatságos Charlie Chaplin, és David Griffith, aki statisztaként indult, s a korszak egyik legnagyobb rendezőjévé vált. Mellette vannak a dalban, mert – mint az archív felvételek mutatják – mellette voltak a valóságban is: 1919-ben együtt (plusz egy ügyvéddel) alapítottak filmstúdiót United Artists néven. A dal csak arról mesél, hogy összejöttek, és a képeken is csak bájos filmjeleneteket és a cégalapítás reményteljes pillanatait látjuk. Katie Melua elbűvölő kedvességgel visz vissza a mozi hőskorába, s hagy ott az ártatlan tréfák, romlatlan szerelmek és vértelen harcok világában.
Mindaz, ami később következett be, nem része a dalnak, s ez így van jól, ez a 3 perc 11 másodperc a filmvarázsé. Az pedig más lapra tartozik, hogy Mary Pickford és Douglas Fairbanks karrierjét megtörte a hangosfilm, házasságuk sem sikerült, s a United Artists üzleti vállalkozásként sem úgy jött be, ahogyan elképzelték.
A Mary Pickford 2007-ben jelent meg, ez nyitotta Katie Melua Pictures című harmadik albumát, aki megnézi, több mozis témájú dalt is talál még rajta (Scary Films, Dirty Dice).
Bauhaus: Bela Lugosi’s Dead
1919-ben, amikor Hollywoodban Mary Pickfordék filmstúdiót alapítottak, Magyarországon, a Tanácsköztársaság idején alapított színészszakszervezetben kifejtett aktivitása miatt Blaskó Béla emigrációba kényszerült. Ausztriai és németországi évek után, 1921-ben érkezett az Egyesült Államokba. Két évvel később – erdélyi szülőhelye nevét fölvéve – már Bela Lugosi néven játszott első amerikai filmjében. 1927-ben megkapta élete főszerepét: Bram Stoker regényének színpadi változatában Drakula gróf fekete köpönyegében riogatta a közönséget, előbb a New York-i Broadwayn, majd Amerika-szerte turnézva, 1931-ben pedig a moziban is. Hiába vágyott sokszínű karrierre, ezután főleg horrorfilmekben jutott lehetőséghez. 1956-ban, 73 éves korában hunyt el. (Fia nemrég interjút adott a Narancsnak, lásd itt , budapesti szobrának rejtélyes történetét pedig itt.)
Minden idők leghíresebb vámpírszínészét 1979-ben támasztotta fel a Bauhaus: a brit zenekar első kislemeze koporsónyikorgással, vészjósló atmoszférával idézte meg alakját. „Fehér a fehéren, az áttetsző fekete köpeny fogasra akasztva / Lugosi Béla halott / A denevérek elhagyták a harangtornyot / Az áldozatok kivéreztek / Vörös bársony béleli a fekete koporsót / Lugosi Béla halott / Nem halott, nem halott, nem halott…” A gótikus rock közel tízperces alapműve 1983-ban egy vámpírfilm zenéjeként folytatta életét (Tony Scott: The Hunger), ahol David Bowie és Catherine Deneuve mellett a Bauhaus is megjelent. A szám filmes verzióját lásd itt, teljes terjedelmében pedig egy 1982-es londoni koncertfelvételen itt. Legújabban, a friss Vámpírakadémia filmzenéjeként így szól ugyanez a Chvrches átdolgozásában . Vámpír nem vész el, csak átalakul.
Sparks: Garbo Sings
Lugosi Béla 1939-ben Greta Garbo mellett szerepelt Ernst Lubitsch Ninocska című romantikus vígjátékában. A svéd színésznő, aki még a némafilmes korszakban kelt át Amerikába, azon kevesek közé tartozott, akik hangosfilmen is érvényesültek. Hollywood imádott csillaga lett, de A kétarcú nő (1941, rendezte George Cukor) kedvezőtlen fogadtatása után, 36 évesen visszavonult. Ray Davistől egy versszakot kapott, Falco egész dalt szentelt neki 1988-as Wiener Blut albumán: Garbo . A színésznő ezt még megérte, két évvel később, 1990-ben hunyt el, 85 évesen.
A Sparks dalában mentőangyalként lép színre – persze nem személyesen. Az amerikai duó The Seduction of Ingmar Bergman című operájának egyik jelenete ez. Fikció, valóságmorzsákkal. A történet szerint a svéd rendezőt, miután 1956-ban Cannes-ban díjat nyert az Egy nyári éj mosolyával (ez igaz), Hollywoodba hívják (innentől fikció). Ott kísértéseknek és csábításoknak van kitéve. Menekültében a tengerparton meglát egy szoborszépségű asszonyt, aki épp feléje tart. Udvariasan rákérdez, s igen, Greta Garbóhoz van szerencséje, aki azért jött, hogy hazavezesse egy monokróm világba, ahol szabad lehet. „Kedves Ingmar, kövessen. Tudja, nélkülem elveszne itt.” S magával viszi egy közeli moziba, ahol a Gösta Berlings sagát vetítik, amellyel 1924-ben, Svédországban befutott.
A The Seduction of Ingmar Bergman 2009-ben jelent meg a Sparks (Ron és Russel Mael 1972-ben debütált duója) 22. albumaként. 2004-es svédországi koncertjük hatására a svéd közszolgálati rádió drámai osztályának egyik munkatársa felkérte őket egy rádiójáték készítésére. Egyetlen feltétel volt: legyen benne valami svéd elem. Ebből fejlődött ki Bergman kapcsán az amerikai és az európai kultúra, a kommersz és az igazi művészet közötti szakadék témájával foglalkozó kamaraopera. Először svéd változatban sugározta a Sveriges Radio, majd elkészült angolul is. A színpadi előadás pár perces foglalata itt látható.
Nina Hagen: Zarah
Greta Garbo 1931-ben Ramon Navarro partnereként Mata Harit alakította az első világháborús kémnő legendáját építő film címszerepében. Ugyanebben az esztendőben tűnt fel a vásznon a svéd film új csillaga, az addig zenés színpadon, kabarékban és operettekben – többek között Lehár Ferenc Víg özvegyében – hódító Zarah Leander. Róla az a legenda járja, hogy a náci Németország tán legragyogóbb sztárjaként a szovjetek számára kémkedett. Ezt ő maga cáfolta – németországi karrierje viszont tény. Hívták Amerikába is, de maradt Európában, sőt 1936-ban a német állami filmvállalathoz, az UFA-hoz szerződött. Tizenkét filmben szerepelt 1942-ig. Ekkor mutatták be a háború végéig 27 millió nézőt vonzó Die große Liebét, s benne óriási slágerét: Ich weiß, es wird einmal ein Wunder gescheh’n.
Ezt vette elő Nina Hagen. Leandernél is erősebben ropogtatja az r-eket, majd félúton, mintha villámcsapásként ütne be a dal címében jövendölt csoda, a fenséges díva őrült punkcsajként reinkarnálódik, kíméletlen eurodiszkóra vált, ahogyan Giorgio Moroder iskolájában szokás, megtoldva az akkor még újdonságnak számító szkreccseléssel, new wave-es szaxofonnal és a Zarah-féle teatralitást simán überelő áriázással. A Zarah kislemezként, illetve Nina Hagen negyedik albumán (Angstlos) jelent meg 1983-ban. Zarah Leander akkor már nem élt, 1981-ben, 74 éves korában hunyt el Stockholmban. 1942-ben költözött haza, miután berlini otthonát bombatalálat érte.
De nem Nina Hagen volt az első, aki a német új hullám képviselői közül visszanyúlt a Harmadik Birodalom szórakoztatóiparának ellentmondásos alakjához. Zarah Leander 1939-es filmje, a Das Lied der Wüste szerelmes slágere volt a Heut’ abend lad’ ich mir die Liebe ein . A Malaria! 1981-ben vette kezelésbe, és gyúrta át totálisan.
Spions: Just a Machine (Marlene Dietrich)
A német filmiparnak azért is szüksége volt Zarah Leander vonzerejére, mert Marlene Dietrich 1930 óta Hollywoodban dolgozott – be kellett tölteni a távozásával keletkezett űrt. Különösen 1939 után, amikor Dietrich amerikai állampolgár lett, s antifasiszta meggyőződését nyíltan vállalva, lemezeivel és koncertjeivel tevékenyen hozzájárult a szövetségesek háborús erőfeszítéseihez. A náci Németország nézőpontjából: hazaárulóvá vált.
A hős, avagy áruló kérdését veti fel és válaszolja meg szinte nyelvi piktogrammá egyszerűsített angolsággal a Spions: „Nem a rasszizmusra / nem a fasizmusra / Légy áruló / légy győztes.” A szám címe és refrénje (talán a színésznő utolsó filmjére, az 1979-es Just a Gigolóra – benne David Bowie és a rendező, David Hammings mellett Ernyey Béla – utalva) gépnek mondja Marlene Dietrichet, befejező sorai pedig megelőlegezik az idős hölgy halálát, akinek szemei előtt az Új Berlin lebeg.
Mai perspektívából nézve prófétikus megérzés volt ez 1979-ben, amikor az előző évben Budapestről disszidált Molnár Gergely francia társaival elkészítette négyszámos EP-jét, The Party címen. Marlene Dietrich ugyanis, ha ágyhoz kötött betegként és depressziósan, de még élt 1989-ben, a fal leomlásakor, s tévén keresztül tanúja lehetett az Új Berlin születésének. 1992-ben, Párizsban hunyt el, 91 éves korában. Végakaratának megfelelően Berlinben temették el. Az animációs klipet VJ NoMore (Najmányi László) készítette 2010-ben.
A német színésznő még Suzanne Vega befutását is láthatta, aki 1985-ben arról énekelt, hogy Marlene plakátja alatt, az ő gúnyos mosolya előtt zajlik az élete: Marlene On The Wall .
Billy Bragg: Ingrid Bergman
Marlene Dietrichhez hasonlóan fordított hátat szülőhazájának a legismertebb német színészek egyike, az 1920-as Dr. Caligari egyik főszereplője, Conrad Veidt is, aki 1933-ban, Hitler hatalomra jutása után, magyar zsidó származású feleségével emigrált Angliába. Ő is adott pénzt a Németország elleni háborúra: Amerikába áttelepülvén megtakarításait a brit kormányzatra hagyta. Hollywoodban főként náci szerepek várták, így lett belőle a Casablanca német tisztje 1942-ben, egy évvel a halála előtt (szívroham, 50 évesen). Alakját 1979-ben egy francia posztpunk zenekar, a Marquis de Sade idézte fel politikai és kulturális referenciákkal teli számában, íme itt, élőben.
A Casablancát persze nem Conrad Veidt tette kultikus darabbá, hanem Ingrid Bergman és Humphrey Bogart. Bogartot sok dalban emlegetik, a legdirektebben talán Nik Kershaw, aki 1984-es albumán egyenesen hozzá fordul csajozási tanácsért. „Bár úgy tudnék fütyülni, mint a Hosszú álom híres szeretője” – énekli tudatosan vagy tévedésből összekeverve Bogart és Lauren Bacall két közös filmjét: az 1946-os Hosszú álom egy Chandler-krimi, de nem ebben, hanem a Hemingway könyve alapján készült 1944-es Szegények és gazdagokban biztatja Bogartot a vásznon debütáló 19 éves Bacall teljes erotikus fegyvertára birtokában, hogy ha szüksége van rá, csak füttyentsen, tudja, hogyan kell azt. Lásd itt, az augusztusban, 89 éves korában elhunyt színésznő emlékére. Nik Kershaw dala, a Bogart végén hallható is ez a felszólítás (nem Bacall hangján) és egy fütty (nem Bogarté). Bogart és Bacall álompárját 1985-ben Suzanne Vega is dalba foglalta: „Játsszuk, hogy színészek vagyunk a filmvásznon / Én leszek Dietrich, te lehetsz Dean / Zsebre dugott kézzel nekidőlsz a falnak / Te leszel Bogart, én pedig Bacall” – énekli a Freeze Tag közepén.
De most Bogart másik partnerénél, Ingrid Bergmannál tartunk, aki svéd sikerei és egy százszor megbánt német film (Die vier Gesellen, 1938) után először 1939-ben forgatott Hollywoodban: az Intermezzo sztárt csinált belőle, a Casablanca (1942) mennyekbe vitte. A Gázláng (1944) Oscar-díja és a világháború után, 1950-ben ismét Európában, férjével, Roberto Rossellini rendezővel forgatta a Strombolit. A rideg délolasz környezetben, a vulkáni láva borította szigeten játszódó történet hősnőjébe zúgott bele Woody Guthrie: dalszövege a reménykedő rendező vallomása: „Csináljunk egy filmet Stromboli szigetén, Ingrid Bergman / Ingrid Bergman, oly szép vagy / Hogy beleremegnek a hegyek / Miattad lövell ki tüzem a kráterből.” Woody Guthrie betegsége miatt ebből a szövegből nem – és több száz másikból sem – tudott dalt csinálni. Ha volt is dallama, 1967-ben sírba vitte magával. Lánya 1995-ben kérte fel Billy Bragget, hogy támassza fel a szövegeket, írjon hozzájuk zenét. A Wilco együttes közreműködésével így született meg 1998-ban a Mermaid Avenue album, s rajta az Ingrid Bergman (erről bővebben írtam annak idején, lásd itt).
Elton John: Candle In The Wind
„Szerettelek volna ismerni / De még kissrác voltam” – énekli Elton John Bernie Taupin szövegét, s igazat mond. Marilyn Monroe első filmsikerei, az 1950-es Aszfaltdzsungel és a Mindent Éváról idején még csak hároméves volt, a Van, aki forrón szereti (1959) bemutatásakor tizenkettő, a színésznő halálakor, 1962-ben pedig tizenöt. Igaz, ekkor már egy londoni pubban zongorázott. Még egy évtized telt el, mire megírta a Marilyn Monroe-nak emléket állító dalt, élete egyik legnagyobb slágerét, amely 1973-ban jelent meg Goodbye Yellow Brick Road című albumán. (A klip egy rajongó munkája.) A celebvilág kritikáját is megfogalmazva úgy búcsúzik tőle, mintha csak akkor halt volna meg: „Magányod nehéz volt / A legkeményebb szerep, amit játszottál / Hollywood szupersztárt kreált belőled / S árát fájdalmaddal fizetted meg / A sajtó még halálodban is vadászott rád / Csak annyi mondandójuk volt a lapoknak / Hogy Marilynt meztelenül találták meg.”
Marilyn Monroe halálának körülményei immár több mint ötven éve témát adnak az összeesküvés-elméletek kedvelőinek, akárcsak állítólagos szeretője, az 1963 novemberében lelőtt John Kennedy elnök ügye. „Ki ölte meg Marilynt?” – tette fel az öngyilkosság, illetve baleset teóriáját eleve elvető kérdést 1981-es számában a Misfits (Who Killed Marilyn? ). A zenekar neve megegyezik Monroe utolsó filmjének címével (magyarul: Kallódó emberek). „Marilyn Monroe is így érezhetett?” – kérdezte saját problémáiról, önzéséről, türelmetlenségéről, bizonytalanságáról, szélsőséges hangulatváltásairól énekelve Nicki Minaj, egyúttal önmagát is a szupersztár szintjére emelve (Marilyn Monroe ). Elton John dala 1997-ben, Diana hercegnő temetésén új életre kelt.
Kecskés Kriszta: Marlon Brando
Kortársak voltak, mindketten Lee Strasberg színészstúdiójában sajátították el a Módszert, befutásuk is nagyjából egybeesett, de tudtommal egyetlen közös filmjük sincs – Marilyn Monroe és Marlon Brando pályája közvetlenül nem érintkezett. Brando is fiatalon lett kultikus ikon (27 éves korában, 1951-ben, A vágy villamosa atlétatrikós macsójaként), de ő tisztes öregkort ért meg, s elhízva, megcsúnyulva is megőrizte nimbuszát.
Nem véletlenül énekelte hozzá ezt a tangót, Kecskés Kriszta szövegét Másik János zenéjére Martin Márta a Városbújócskában, Sós Mária 1985-ös filmjében (az 1972-es Bertolucci-film, az Utolsó tangó Párizsban fürdőkádas jelenetét is felidézve; a fotó Brando Oscar-díjas arca Coppola szintén 1972-es Keresztapájából): „Álmaimban gyakran élvezek / Nekem már csak ez az élvezet / Marlon Brando / Üres lakásban ülök egy fürdőkádban / Nekem csak te kellesz, szívem tárva / Te erős vagy, gyönyörű, megkapó / Égszínkék szemed oly megkapó / Marlon Brando / Olyan kegyetlen az élet nélküled / Imáimba foglalom neved / Csak egyszer lehetnék a tied / Csak veled, csak veled, csak veled / Marlon Brando, te édes, te jó / Szívembe markol ez a szó / Képeid a falon, filmjeidet falom…”
Pár évvel korábban Alain Delon is beépült a magyar zenébe, de nem a női vágy tárgyaként: a francia filmsztár a gondtalan, nagyvilági élet éjjel-nappal napszemüveges szimbóluma a 2. Műsor dalában. Az Alain Delon refrénje 1999-ben címet adott Mundruczó Kornél filmjének (Nincsen nekem vágyam semmi), s több feldolgozása is született (Timur Lenk, Macskanadrág), ami egyértelműen kijelöli helyét a hazai alternatív színtér örökzöld slágerei között.
Serge Gainsbourg: The Initials B.B.
Ami az amerikaiaknak MM, az a franciáknak BB. Brigitte Bardot szépségét a színésznővel folytatott viszonyának lenyomataként Serge Gainsbourg foglalta dalba. 1968-as albumának ez a szám adta a címét, s ez nyitotta meg a londoni stúdiókban rögzített dalok sorát. Tán a felvétel színhelye is belejátszhatott abba, hogy a dalszöveg szerint egy londoni pubban varázsolja el a nő ellenállhatatlan szépsége, s miközben erről mesél franciául, a szám címe angolul van, így ismételgeti a kórus a kezdőbetűket: BB.
Gainsbourg több számot is adott BB-nek, de ezt nem neki írta, hanem róla: a színésznő szexepiljéről. Megnézhetjük egy korabeli tévéshow-ban a cigit szájából ritkán kivevő szerző előadásában és Mick Harvey 1996-os feldolgozásában is.
Drive-by-Truckers: Steve McQueen
„Amikor kissrác voltam, Steve McQueen akartam lenni” – kezdte vallomását 1998-ban a Drive-by-Truckers énekese, merthogy Steve McQueen volt gyerekkorában a mozivászon legvagányabb csávója (ami angolul persze frappánsabb: coolest goddamn motherfucker). Steve McQueen úgy hajt, hogy utol nem éri senki, nem ajánlatos szórakozni vele, mert aki megpróbálja, ráfázik, kezében mindig ott a pia, ágya sosem üres… Mindez konkrét élményekkel alátámasztva („A Bullitt volt a kedvenc filmem / Totálkárosra törtem a gokartomat az autósüldözéses jelenetet utánozva”; „Imádtam a Getawayt nyolcéves koromban), kamaszos elismeréssel, amiért annyi színésznő megvolt neki (a dal kettőt említ, Faye Dunawayt és Ali McGraw-t) – majd végül, amint a fickós tempó helyét férfias nosztalgia és szomorúság veszi át („Első randevúmon a Huntert néztük meg / Steve McQueen utolsó filmjét / Alig voltam tizenhat, amikor bevonták a jogsimat / Az évben, mikor Steve McQueent elvitte a mesothelioma”).
A dalszövegben említett Bullitt, Getaway és The Hunter nálunk A chicagói tanú, A szökés és A vadász címet kapta, de Steve McQueenre a magyar mozinéző valószínűleg inkább A hét mesterlövészből (1960), a Pillangóból (1973) vagy a Pokoli toronyból (1974) emlékezhet. 1980-ban, 50 éves korában hunyt el. Kultuszát a Prefab Sprout is erősítette, amikor 1985-ös albumának címéül az ő nevét választotta, a borítón emblematikus, motoros fotójával, s az ő legendás autósüldözése ihlette meg Sheryl Crow-t is (Steve McQueen).
R.E.M.: Man On The Moon
A Drive-by-Truckers 1996-ban indult a Georgia állambeli Athensből, akárcsak másfél évtizeddel korábban az R.E.M. A zenekar 1992-es albumán (Automatic for the People) megjelent Man On The Moon az amerikai populáris kultúra különleges egyéniségének nevét dobta be a köztudatba. De valljuk be… na jó, beszéljek csak magamról, bevallom, sokáig egy kukkot sem értettem belőle – egészen Milos Forman 1999-es filmjéig. Az R.E.M.-szám címét átvevő és magát a dalt is használó Ember a Holdon azután a Föld ezen tájékát is megismertette Andy Kaufmannal (Jim Carrey alakításában).
Andy Kaufman a szó hagyományos értelmében nem filmszínész volt, legalábbis nem úgy volt színész, mint akárki, Lugosi Bélától Steve McQueenig. Stand-up komikusként indult, játszott tévésorozatban, parodizált hírességeket, csinált színpadi show-kat és színházon kívüli performanszokat, ringbe lépett pankrátorként, s még a halálát is eseménnyé változtatta. 1984-ben hunyt el, 35 éves korában.
Michael Stipe nem Andy Kaufman vázlatos életrajzát énekli él, nem saját rajongását örökíti meg, hanem úgy beszél róla és hozzá, mintha Andy a túlvilágon vagy ahol éppen tartózkodik, hallaná. Mózes, Newton és Darwin nevét is elpotyogtatva, társasjátékokat emlegetve, mintegy mellékesen szóba hozza, hogy Andy Kaufman pankrátorként „harcol” (0.25-nél földre szorít valakit, tán épp egy női ellenfelét; egyik híres meccse részletét lásd itt). Stipe találkozóra hívja a mennyországban, s kérdi tőle, hogy bohóckodik-e még Elvisként (4.46-nál egy kis részlet a showman Elvis-paródiájából – ami egyúttal az Elvis-imitátorok paródiája is –, hosszabban lásd itt).
Az Elvis-paródiát felidézte Laurie Anderson is, aki 1995-ös albumán (The Ugly One With The Jewels) mesélt azokról a performanszokról, amelyekben Andy Kaufman kérésére a 70-es évek végén részt vett (például a közönségbe beépített szereplőként neki kellett a színpadra lépve szó szerint megbirkózni vele, a női nem becsületének védelmében): The Rotowhirl.
Ami pedig a refrénben emlegetett Holdra szállást illeti, ennek megtörténtét van, aki elhiszi, míg mások ugyanúgy kételkednek benne, mint abban, hogy Andy Kaufman valóban eltávozott-e az élők sorából.
Legközelebb: Rocksztárok mások dalaiban
Legutóbb: Háború
